A Theory of Hegemonic Stability in South American Regionalism? Evidence from the Case of Brazil in UNASUR and Venezuela in ALBA

Abstract

Both Brazil and Venezuela structured their foreign policy agendas in the early 21st century on the projection of their respective leadership in regional schemes such as UNASUR and ALBA, respectively, following an intermediate hegemonic strategy. The loss of dynamism of these post-hegemonic initiatives problematizes the relationship between regional governance and the role of regional powers. ALBA is a scheme contingent on the political cycle and political voluntarism intrinsic in Venezuela’s leadership. The bloc has lost members and relevance in recent years. As for UNASUR, most of its member states have withdrawn from the bloc and it is currently not operating. In short, post-hegemonic proposals lose dynamism and support once the leadership that promoted them weakens. A certain ‘hegemonic stability theory’ contextualized to South America with regard to the leadership of Brazil and Venezuela in recent years seems to be fulfilled: the decline in power of these countries helps to account for political reversals and changes in regional governance.

Auge y declive del regionalismo latinoamericano en la primera marea rosa: lecciones para el presente

“…Pero no fue suficiente por sí sola para iniciar y promover proyectos regionales. La voluntad de liderazgo de algunos presidentes también jugaba un rol (Alvarez, 2021;Quiliconi y Rivera, 2019). La competencia por el liderazgo entre Brasil y Venezuela promovió y empujó el regionalismo latinoamericano.…”

Globalizáció, regionalizáció és a földrajz: a távolság még mindig számít?

“…Anélkül, hogy folytatnánk az egyedi esetek sorát, valószínűsíthető, hogy a potenciális regionális hegemónok gazdasági interakcióinak földrajzi kötöttsége, beágyazottsága érdemben nem különbözik az adott térség más, kisebb szereplőitől. Ugyanakkor a hegemón stabilitás elmélete szerinti regionális felelősségvállalás -úgy tűnik -nem sajátja a térségi hatalmi tényezőként nyilvántartott államoknak (mint például Brazília, Kína, India, Oroszország, Dél-afrikai Köztársaság vagy Nigéria), miközben birodalomépítési képességeik is erősen korlátozottak (Alvarez, 2021). Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy ugyanezen hatalmak, miközben hazai térségükben alig-alig lépnek túl valamiféle laza befolyásolási övezet kiépítésére irányuló szándékon, növekvő mértékű aktívitást mutatnak távoli régiókban: Oroszország például Szíriában, Afrikában, Kína nemcsak Közép-Ázsiában és Afrikában, de Latin-Amerikában és Kelet-Közép-Európában is, Brazília pedig Afrikában (Garzón, 2017).…”

The polarization of the south american integration: the Unasur case

“…With no doubts the literature about the decline of Unasur supports important features that helps to better understand the scenario that occurred with Unasur: weak engagement and lack of relinquishing responsibilities (TEIXEIRA JUIOR; REIS, 2015), or the decline of Brazil's foreign policy (ALVAREZ, 2021). Nevertheless, it is possible to visualize from charter about the withdrawals, how polarized the Unasur decline was, since all right-wing presidents left the bloc, to the exception of Lenín Moreno, that was clarified through the domestic politics in Ecuador, what it has even called "a shift to the right" or even a "co-government with the right" in Ecuador (TAMAYO, 2019;PINCHINCHA, 2020;PRIMICIAS, 2021).…”