Absztrakt:
Bevezetés: Az autológ haemopoeticus őssejtek transzplantációja
ígéretes kezelési lehetőség egyes malignus és nem malignus betegségek körében. A
beavatkozás ugyanakkor szövődményekkel járhat, ezek közül kiemelkedő
fontosságúak a korai, illetve késői poszttranszplantációs szakban fellépő
infekciók. Célkitűzés: A korai (<+100 nap)
poszttranszplantációs infekciók gyakoriságának és kórokozóinak vizsgálata,
továbbá a halálozás rizikótényezőinek meghatározása. Módszer: A
2007 és 2014 között intézetünkben autológ haemopoeticus őssejtek
transzplantációjával kezelt 699 beteg prospektíven gyűjtött adatait retrospektív
módon vizsgáltuk és dolgoztuk fel. Eredmények: A 699 beteg
medián életkora 56 (interkvartilis tartomány: 43–62) év, 54%-uk (376 fő) férfi.
25 pácienst más centrumba irányítottak vissza további gondozásra, 19 beteg
utánkövetése pedig megszakadt. A betegek 69,8%-ában (488 fő) fordult elő
neutropeniás láz. 96 betegben (13,7%) összesen 102 infekciós epizódot
azonosítottunk. A leggyakrabban – összesen 49 epizódban – bacteriaemiát
észleltünk. Ezek előfordulási mediánja 7 (5–11) nap volt a transzplantációt
követően. A bacteriaemiák döntő többsége (33/49) a megtapadás előtt lépett fel.
Incidenciájuk a malignus lymphomában szenvedő betegek esetében szignifikánsan
magasabb volt, mint a plazmasejt-rendellenességekben szenvedő csoportban (p =
0,0005, OR: 2,41, 95% CI: 1,49–3,99). Vírusfertőzés 12, míg bizonyított vagy
valószínű invazív gombainfekció 8 alkalommal következett be. A
poszttranszplantációs +100 napig követett 655 páciensnél a kórházi halálozás
2,4% (16 fő) volt, amelyből 8 haláleset infekciós szövődménnyel állt
összefüggésben. A korai infekciók kedvezőtlenül befolyásolták a túlélést (p =
0,0001). Következtetés: Autológőssejt-transzplantáltakban az
ismeretlen eredetű, neutropeniás láz gyakori. A dokumentált bacteriaemiák aránya
azonban alacsony. A plazmasejtes alapbetegség miatt kezeltekhez képest a
lymphomás betegekben nagyobb valószínűséggel lép fel bacteriaemia. A korai
infekciók rontják a túlélés esélyeit, így megelőzésük és hatékony kezelésük
továbbra is kiemelt fontosságú. Orv Hetil. 2020; 161(3): 103–109.