Dolgozatomban Kenneth Branagh 2000-es Shakespeare-adaptációján keresztül vizsgálom meg azokat a diskurzusokat, amelyek Shakespeare kulturális értékét és a Shakespeare-adaptációkon számon kérhető funkciókat boncolgatják. Az elemzett film negatív kritikai fogadtatásán keresztül felvázolom azokat a kritériumokat, amelyek mentén Branagh művét sikerületlennek találhatjuk. A kudarc okát legtöbb kritikus abban vélte megtalálni, hogy az adaptált Shakespeare-drámát és a musical műfaját alapvetően összeegyeztethetetlennek látták, illetve abban, hogy az elkészült mű sem a Shakespeare-rel, sem a musical műfajával kapcsolatos kívánalmaknak nem tesz eleget, legfeljebb úgy, hogy egyfajta populáris igényt céloz meg. Rámutatok ugyanakkor arra is, hogy az eredeti Shakespeare-darab sem feltétlenül követi a saját műfajának követelményeit, és számos olyan dilemmát eleve felvet, amelyek Branagh adaptációjában is megjelennek – ez egyrészt a komikus műfaj iránti rajongás, másrészt pedig a műfaj létjogosultságának, értékének megkérdőjelezése, illetve a műfajhoz kapcsolódó „csoda” élményre való reflexió, valamint a közönség szerepe a csoda létrejöttében.

A dolgozat egy amerikai performanszművész és politikai aktivista, Billy tiszteletes példáján keresztül egy olyan performatív működésmódot elemez, amelyet rituális, teátrális és politikai szintek összjátéka hoz létre. A tanulmány két párhuzamos példával világítja meg a Billy performanszainak logikáját: az egyik a középkori Corpus Christi hagyomány misztériumjátékainak rituális teatralitása, a másik pedig a performatív munka, amellyel a fogyasztók fenntartanak egy brandet, azáltal, hogy általa a felkínált szerepeket magukra öltik. Az érvelés Weimann locus és platea definícióit Victor Turner segítségével igyekszik árnyalni, hogy a mundus terminus bevezetésével (a két weimanni terminust kiegészítendő), rámutasson a teatralitásnak egy olyan fajtájára, amely a közönség választása vagy hite nyomán jön létre, és alakítja a társadalmi valóságot.

A dolgozat egy készülő irodalomtörténeti mű, Az angol irodalom magyar története vállalkozás kapcsán reflektál a reneszánsz korszakot bevezető fejezet elméleti dilemmáira, és általános kérdéseket vet fel irodalomtörténettel, korszakolással, az irodalmi művek társadalmi beágyazottságával és azzal kapcsolatban, ahogy az irodalomtörténészek kérdésfelvetéseit, nézőpontját is meghatározza saját kulturális kontextusuk. A kiindulópontul szolgáló példákat a Szenczi Miklós által szerkesztett angol irodalomtörténet reneszánsszal kapcsolatos fejezetei és a kurrens angolszász újhistorista diskurzus vezető elméletíróinak munkái adják, különös tekintettel az újhistorizmus különböző megítélésére, prezentizmushoz való viszonyára, az irodalmi művek és kontextusuk közötti kapcsolat változó értelmezésére. Az érvelés felvetése szerint alapvetően három kontextus határozza meg az irodalomtudósok látásmódját: az intézményrendszer, az aktuálisan domináns elméleti irányok és az az igény, hogy irodalomtörténeti értelmezéseik saját társadalmuk látásmódját releváns módon tudják formálni. Az utóbbi két kontextus ugyan nehezen választható ketté, de működése hasonló ahhoz az ambivalens viszonyhoz, amely egy irodalmi mű és annak történeti, ideológiai környezetét jellemzi.

No abstract

This paper attempts to present various approaches to Iago's function and position in Shakespeare's Othello in order to show different cultural-dramatic levels and layers of contrasting interpretations that are present in the drama. The suggested hypothesis of the paper is that the peculiar ontology of this figure can be explained by the late-Renaissance epistemological crisis and the basic change in the logic of representation that took place at the beginning of the 17th century. A painting by Velaz­quez, Las Meninas, is examined as a parallel to Iago's paradoxical existence and as another example that, similarly to Iago's, reflects and comments on the changed modes of representation of the age.