No abstract

No abstract

A traumakutatások azon kísérlete, hogy az atrocitásokról részletes beszámolót adjon, kudarcra van ítélve a trauma kimondhatatlan és elképzelhetetlen jellege miatt, ami a tapasztalat és a nyelv közti szakadékra is rámutat. Ez a megközelítés ugyanakkor a túlélők fájdalma iránt is érzéketlen, akiket a közönség tagjaiként újra traumatizálhat a beszámoló. A tanulmány a traumával való munka alternatív lehetőségeire mutat rá, melyeknek alapja az etikai megközelítés, a túlélők iránti törődés, a reprezentáció többszólamú formái és az érzéki és affektív eszközökön keresztül a karakterekhez való érzelmi ragaszkodás. Ezek a verbalitáson kívüli lehetőségek a nézőket más szinten vonják be, és a megtestesült, érzéki és/vagy affektív élményen keresztül hoznak létre elköteleződést. A tanulmány két filmet elemez. A Bashu, a kis idegen (Bahram Beyzai, 1986) fikciója a gyerekszereplőn keresztül állítja munkába a szomatikus regisztert. A Puisi Tak Terkuburkan (Garin Nugroho, 1999) stilizált indonéz dokumentumfilmben a túlélő egyszerre színész és tanú, a hagyományos, énekelt vers és az újrajátszás által teszi összetettebbé a néző tapasztalatát.

No abstract

This article juxtaposes cinema and moving image installation to question the ways cinema studies has understood embodied spectatorship. Through a close study of Amar Kanwar’s moving image installation, The Sovereign Forest, exhibited at ‘documenta 13’, the article draws on an intermedial approach to explore emerging transformations in the phenomenological dynamics of the moving image. The article explores how the concrete, multisensory experience of Kanwar’s installation trains the sensorium of the viewer, opening new possibilities for the moving image. This concrete physicality serves as a point of reference to refocus and sharpen the understanding of the more complex kinaesthetic dimensions of cinema spectatorship.