The research presented in this paper is based on analysis of the Facebook posts of five major Hungarian political parties over the course of the official campaign season leading up to the 2018 parliamentary elections. We conducted a mixed-method analysis on 795 Facebook posts. First, the main topics of the parties were collected. Second, the posts of the parties were analyzed from a populist communicational perspective. Third, we tried to find some correlations between the basic topics and the populist communicational categories. Finally, we outline possible differences and similarities between parties’ communication. Our analysis shows that opposition parties did not have a common communicational strategy on Facebook while ruling parties emphasized both inner and exterior threats that could destabilize Hungary.

1986. április 26-án felrobbant a csernobili atomerőmű 4-es számú reaktora a Szovjetunióban. A légkörbe jutott káros radioaktív sugárzás több ezer négyzetkilométernyi területet szennyezett be. A katasztrófa emberéleteket fenyegetett, ám a lakosság nem tájékozódhatott kellőképpen a veszélyről. Tanulmányomban először saját kutatási eredményeim alapján áttekintem a csernobili eseményekről szóló magyar tájékoztatást. Ezt követően bemutatom, hogy a Tömegkommunikációs Kutatóközpont (TK) korabeli elemzései hogyan értékelték a csernobili eseményekről szóló hazai hírközlést. Végül a TK-s közvélemény-kutatások alapján ismertetem, hogy miként befolyásolta a baleset és annak hazai kommunikációja a válaszadók mindennapjait.

While the Hungarian Socialist Workers’ Party was on the rhetorical level committed to the Soviet agitation and propaganda model, in practice it increasingly deviated from it during the 1980s. As the press reflected upon the events of the day, propaganda could manifestly be at odds with reality, creating a reality gap, that is, one between what people were told to see and what they actually saw. This paper offers a case study on the communication of the Chernobyl nuclear disaster in Hungary and looks into how it was reflected in party communiques, the party newspaper, and opinion polls. It asks the question of whether ‘accuracy’ or ‘partisanship’ prevailed in the official communication of the disaster.

A magyar államszocializmus évei alatt a tájékoztatáspolitika retorikai szinten mindvégig követte a marxista-leninista alapelveket és a szovjet-kommunista sajtómodellt. A tömegkommunikáció tartalmi, előállítási és terjesztési körülményei a szovjet modellhez hasonlóan szigorú pártállami irányítás és -befolyás alatt álltak. Hasonlóságot mutat a sajtó hierarchikus szervezeti felépítése is. Ugyanakkor a tömegkommunikáció gyakorlati irányítása nem követte pontosan a szovjet mintát, így a magyar tájékoztatáspolitika több lokális sajátossággal is bírt. Dolgozatomban a domináns kül- és belpolitikai tényezőkkel és a társadalmi, gazdasági problémákkal összefüggésben a Kádár-korszak tájékoztatáspolitikájának hat nagy korszakának ismertetésére teszek kísérletet.

Doktori értekezésemben arra a fő kérdésre kerestem választ, hogy milyen volt a Kádár-korszak médiarendszere, ennek működését pedig az 1986-os csernobili atomkatasztrófa példáján keresztül mutattam be. A dolgozat első tartalmi egységében klasszikus médiarendszer-elméleti megközelítést alkalmaztam és a Kádár-korszak médiarendszerét a szovjet-kommunista típusú sajtómodell (Siebert et al. 1956/1984) sajátos változataként definiáltam. A magyar politikai rendszer és a médiarendszer kapcsolatát longue durée perspektívából szemléltem arra a kérdésre keresve választ, hogy milyen volt az 1956 és az 1990 közötti magyar tájékoztatáspolitika, és idővel hogyan változott. A szakirodalmi hagyománytól eltérően úgy érveltem, hogy a Kádár-kori médiarendszer egy folyamatosan és dinamikusan formálódó, a kül- és belpolitikai faktoroktól, gazdasági és társadalmi hatásoktól függő rendszer volt. Ennek alátámasztása érdekében javaslatot tettem hat nagy médiapolitikai korszak elhatárolására. A második tartalmi egységben az 1986-os csernobili atomkatasztrófa médiareprezentációjának vizsgálata során komplex módon mutattam be az esemény hazai kommunikációját. Nemcsak médiaszövegeket elemeztem, hanem primer források segítségével feltártam azt is, hogy a baleset utáni napokban milyen információval rendelkezett a magyar pártvezetés, és ehhez képest milyen intézkedéseket hozott. Három, országosan magas példányszámmal rendelkező napilap (a Magyar Nemzet, a Népszava és a Népszabadság), két hetilap (a Heti Világgazdaság, a Magyarország) és egy szaklap (a Jövő Mérnöke) cikkeit, a Magyar Rádió és a Szabad Európa Rádió magyar nyelvű adásait és a Magyar Televízió felvételeit vizsgáltam, és az alábbi kérdésekre adtam választ: o Mikor adták közre a csernobili eseményekkel kapcsolatos első híradásokat? o Milyen tájékoztatást kapott a lakosság a hazai sugárszennyezettség mértékéről? o Milyen egészségvédelmi előírásokat javasoltak számukra? A fő kérdéseket további alkérdésekre bontva ismertettem a hírközlési dinamikát és bemutattam az eltérő hírciklussal dolgozó médiumok működését. Kutatási eredményeim azt mutatják, hogy a magyar média nem volt képes ellátni tájékoztató szerepét, mert nem közölt időben elégséges minőségű és mennyiségű információt a balesetről és annak várható következményeiről. A tartalomelemzés segítségével rámutattam arra, hogy a tényleges veszélyre való figyelmeztetés csupán a közvetett megfogalmazásokban és az unalomig ismételt egészségvédelmi előírásokban jelent meg. A híreket gyakran indirekt szófordulatok és a sorok között kiolvasható utalások jellemezték. A tv-felvételeket elemezve úgy érveltem, hogy a Magyar Televízió nem élt a vizuális kommunikáció adta lehetőséggel, mert nem szolgált többletinformációval. Kutatási eredményeim illusztrálják a magyar nyilvánosság körkörös szerveződését, valamint informatívak a korabeli újságírói szerepértelmezésről és a szakmai professzionalizáció lehetőségeiről is. A pártiratok vizsgálatából láthatóvá vált, hogy a magyar politikai vezetés nem mindig kapott megfelelő mennyiségű és/vagy minőségű tájékoztatást a szovjet féltől, így kezdetben nem tudta, mit és hogyan kommunikáljon a médiában a balesetről. Ennek ellenére a magyar tömegkommunikációs eszközök közvetett módon közöltek információkat, nem volt hírzárlat. Rámutattam arra is, hogy a katasztrófa után megjelenő teljes politikai kontrol idővel enyhülni látszott, és a baleset utáni második héttől kezdve inkább a sajtó munkatársai, s nem a pártvezetés jelölte ki a balesetről szóló kommunikáció tartalmát. Doktori kutatási eredményeimet összegezve úgy érveltem, hogy az 1986-os csernobili atomkatasztrófa hazai kommunikációja mérföldkőnek tekinthető a Kádár-korszak tájékoztatáspolitikájában, mert közvetett módon elősegítette a médiapolitikai irányelvek liberalizációját. Továbbá ez az eset világosan mutatja a korszak egészét tekintve egyre jellemzőbbé váló folyamatot, amely során a tájékoztatáspolitikai retorika és praxis fokozatosan eltávolodott egymástól. A média politikai instrumentalizációja meggátolta a Kádár-korszakban az objektív tájékoztatást, de a hírközlésben esetenként az újságírói praxis szabta meg a tájékoztatás kereteit, ugyanis a tájékoztatáspolitika rá volt kényszerülve arra, hogy valamiféle rugalmasságot mutasson. Csernobil esetében a média nem korlátozódhatott kizárólag arra, hogy propagandatevékenységet folytasson.