No abstract

A részmunkaidő széles társadalmi támogatottságnak örvend Magyarországon. A közvélekedés és a foglalkoztatáspolitikai vélemények is mindenekelőtt a kisgyerekes nők munkaerőpiaci reintegrációjának és a munka-magánélet összeegyeztetésének az eszközeként tekintenek rá. Számos, főleg nemzetközi kutatási eredmény mutatott rá a részmunkaidős pozíciók feszültséggel teli, ambivalens helyzetére a munka-magánélet összeegyeztetés és karrierfejlődés vonatkozásában. Ez így van a magasan képzett nők esetében is, annak ellenére, hogy leginkább ők tudnak az igényeiknek, családi helyzetüknek és addigi munkatapasztalataiknak legmegfelelőbb részidős pozíciókban dolgozni. Ez a tanulmány középvezetői és szakértői pozíciókban dolgozó részidős nők tapasztalatát és a részmunkaidőhöz való szervezeti hozzáállást vizsgálja meg, amihez egy etnográfiai szervezeti kutatás adatait használja fel. Az eredmények azt mutatják, hogy a vizsgált szervezetben formális és informális folyamatok is alakítják a részmunkaidős nők helyzetét, aminek következtében a részmunkaidő szervezeti narratívában megfogalmazott általános elérhetősége a gyakorlatban nem valósul meg. A részmunkaidő egy kisebb, jól körülhatárolható csoport számára volt elérhető. Újra megerősítést nyert az is, hogy a csökkentett munkaidő önmagában nem biztosít feszültségmentes munka-magánélet egyensúlyt. A megkérdezett nők mégis pozitívan álltak a részmunkaidőhöz, mivel a részmunkaidő illeszkedett elképzelésükbe a karrier/munka és család összeegyeztetéséről, és ezzel összefüggésben a részmunkaidő biztosította számukra, hogy a munkavégzés mellett is meg tudjanak felelni az intenzív szülőség egyfajta kiterjesztett, más családtagokat is bevonó elvárásának. Következésképpen, a részmunkaidő úgy vált legitim munkavégzési formává a szervezetben, hogy az nem bolygatta meg a szervezet elképzelését, gyakorlatait sem az ideális munkavállalóról, sem a hosszú munkaidő keretei között zajló munkavégzésről.

Universities can affect students’ entrepreneurial ambitions positively. On the one hand, the increasing number of universities with business and management programmes reflects the growing level of entrepreneurial ambition among students. On the other hand, there are visible differences in terms of the proportion of male to female founding students. Based on the peer-mentoring method, action-based research was carried out with a sample of 20 female students aimed at examining whether and how formal mentorship can stimulate female students’ entrepreneurial ambitions. In the findings, further explanations are provided that highlight the need for mentorship in influencing learning outcomes and entrepreneurial propensity, alongside its integration into higher education. The results indicate that priority support plays an important role in the early stage of entrepreneurial ideas, in which trust is created through openness, motivation, and commitment. These results provide sufficient evidence for mentoring programmes as viable pedagogical methods in entrepreneurship education.

No abstract