LUX GÁBOR
A régi ipari térségek a fordista gazdaságokbanEurópa ipari átalakulásában kitüntetett jelent őségűek azok a terek, ahol az ipar koncentrált és nagyméret ű struktúrái létrejöttek és m űködtek. A régi ipari térségek' nem csak térségi, hanem országos és nemzetközi kontextusban is meghatározó hatást gyakoroltak a területi folyamatok alakulására -a sz űkebben értelmezett gazdaságon túl a vonalas infrastruktúrarendszerek hálózataira és csomópontjaira, a városfejl ődésre, de a társadalom képének átformálásával és a politikai rend (mind a 19. századi liberalizmus, mind az 1929-es gazdasági válságot követ ő keynesizmus) megalapozására is. A kitermelésre, alapvet ő ipari inputok előállítására és tömegter-mékek gyártására szakosodott, hosszabb ideig is sikeres gazdasági mili ők prosperáló évtizedeikben a térgazdaság mintaterületei voltak, sikerük önmagukat igazolta. Sikerüket az erős specializációnak és azt kiszolgáló "fordista kompromisszumnak" köszönhették, amit Lipietz (1992) egy növekedési-felhalmozási és egy irányítási rendszer kettősével jellemez. A régi ipari térségekben a vállalatok integrációi és együttműködései erősen összefonódott hálózatokat hoztak létre, amelyeket a politikai, gazdasági és civil szféra fokozott összemosódása jellemzett 2 ; szoros, többirá-nyú függőségi viszonyok alakultak ki horizontálisan (vállalatok és szektorok, gazdasági és nem gazdasági érdekképviseletek között) és vertikálisan (vállalatok és alkalmazottak, állam és állampolgárok viszonylatában), a társadalmi kapcsolatokat pedig az erős paternalizmus és a tradicionális baloldali pártok uralma jellemezte.Tér és Társadalom 23. évf. 2009/4. 45-60. p. 46 Lux Gábor TÉT XXIII. évf. 2009 s 4 Bár a fordista nagyvállalatok Nyugat-Európában névlegesen piacgazdasági viszonyok között működtek, a stratégiai iparágak az 1960-as évek végéig privilegizált helyzetet élveztek, és csak tompított piaci kihívásokkal kellett szembenézniük. A nehézipar-fejlesztés, a "vas és acél országa" nem csak az er őltetett növekedést véghezvivő szocialista gazdaságokban volt kívánatos cél, hanem Nyugat-Európa jóléti államaiban is megjelent a gazdaságpolitikai döntésekben (Olaszország és a Mezzogiorno esetén keresztül lásd Dunford-Greco 2007). Voltaképpen olyan nem piaci racionalitásról beszélhetünk, amely a hagyományos piaci versenyképesség helyett más döntési kritériumokat tartott lényegesnek: stratégiai szempontokat, a társadalmi béke meg őrzését és -magától értet ődően -az ebb ől kovácsolható politikai tőkét3 . A nem piaci racionalitás következményeként a nagyvállalatok egy része vagy elszigetelődött a versenypiactól (így pl. az EGK versenyjogi szabályai nem voltak érvényesek a Montánunió által szabályozott területekre, a hadiiparban pedig hagyományos megtérülési szempontok nem voltak értelmezhet őek), vagy "üvegbúra alatt", puha költségvetési korlátokkal m űködött: a közszférával kötött alkukon keresztül a piaci lehet őségeket meghaladó mennyiség ű forrásokhoz juthatott.Az utóbbi jelenség jóval szélesebb körben és tovább fennmaradt; nem stratégiai, hanem a jó...